Nézőpont kérdése - Tériszony gyerekként és gyerekkel
Mióta az eszemet tudom tériszonyom van. Gyerekként rengeteg dolgot nem próbáltam ki emiatt és a többiek nem értették és néha még ki is gúnyoltak miatta. Felnőtt fejjel is sokmindent kihagytam és hagyok ki a mai napig is, mert túlságosan féltem, de most már nem érdekel mit gondolnak mások.
Akinek nincsen tériszonya, el sem tudja képzelni milyen érzés.
Nekem speciel elég, ha felállok egy asztal tetejére (hova? Kérdezheted...minek állsz rá?), na jó akkor egy három lépcsőfokú létra tetejére. Már ezen jobban teszem,ha nem nézek lefelé. Szédülök és úgy érzem,hogy mozog alattam és mindjárt elborul velem együtt. Ugyanez van egy hegytetőn, az óriáskeréken, egy széken állva....azt pedig kifejezetten utáltam mindig, ha még ijesztgetnek is, hogy pl. kicsit meglökik a széket, stb. Pedig nem "csak eljátszom".
Gimnáziumban minden évben külföldre mentünk osztálykirándulásra. Elsőben Görögország volt az úticél, természetesen a Meteórákhoz is felmentünk. Azt hittem nekem ott a vég. Egy hatalmas hegyre menjek át egy másikról egy keskeny és csúszós hídon keresztül, ami alatt a nagy semmi van! Tudom,hogy én voltam az utolsó, mert mintha tojásokon lépkedtem volna, úgy közlekedtem. Szédültem, remegtem, rázott a hideg és melegem volt egyszerre. A hídon átérve még jó pár lépcsőfokot is meg kellett tenni, hogy a meteorához érjünk. Emlékszem itt mondtam,hogy na azt már nem. Ekkor az egyik kedves osztálytársam azt mondta menjek, jön mögöttem és ha esek, akkor ő elkap, vagy éppen puhára esek. Így jutottam be én is a híres-nevezetes helyre. Köszi Ádám! :-)
Ez olyan megráázó élmény volt, hogy a mai napig emlékszem rá, pedig kb. 18éve történt. A másik ilyen eset szintén egy gimis kirándulás alkalmával volt, az pedig az Eiffel toronyban. Rávettem magam,hogy felmegyek, ha már itt vagyok, ezt nem hagyhatom ki. Az első emeletre felmentem. A fotók,amik rólam készültek nem éppen azt mutatják,hogy milyen jól vagyok. Háttal a kilátásnak, a korlátot szorítva, halál sápadtan....valahogy így tudnám legjobban jellemezni. És ez csak az első emelet volt. Aztán rávettek,hogy menjek fel a másodikra. Lifttel, aminek üvegfalai vannak. Az utam a két emelet között eltakart szemmel zajlott le. Mondanom sem kell,nem mentem közel a korláthoz. És elkövettem egy nagy hibát. Egy üvegkalitkában volt az Eiffel torony kicsinyített mása, rajta valami szalag,ami lobogott. Közelebbről nézve a torony dülöngélt. Aztán rájöttem ez mit ábrázol. Azt mutatta mennyire leng ki szélben a torony.
Na innentől esélyük nem volt a többieknek,hogy rávegyenek,hogy menjek fel a harmadikra, ráadásul gyalog. Inkább leültem valahol és megvártam őket. Természetesen minden kilátástól távol. Ezek voltak talán azok,amik örökre megmaradnak. És még egy....ami már nem gyerekként történt. Úgy 21 év körüli lehettem, amikor a kolleganőmmel Pestre mentünk a vidámparkba.
Nagyon tetszett nekünk egy szerkezet, ami egy oszlopon csúszkált fel-le, kb. 10en (nem emlékszem pontosan) ültek benne. Magasra emelkedtek, de mondtam ez nem vészes, majd nem nézek le. Igen ám! Csakhogy mint kiderült, nem láttuk az egész működést, csak a végét. Felültünk rá. A szerkezet szép lassan felemelkedett a magasba, aztán megfordult és mi fejjel lefelé lógtunk. Aztán elkezdtünk szép lassan lefelé ereszkedni, alattunk pedig egy szökőkútból a vízsugár pedig felfelé. Azt hittem ott menten elájulok, vagy még rosszabb....egy örökkévalóságnak tűnt. Remegtem,mint egy kocsonya és majd' megfagytam, amikor végre kiszálltam ebből a rémisztő gépezetből.Ez is jó pár éve volt már. 2001 környékén. Nem is nagyon próbálkoztam hasonló helyzetet generáló dolgokkal.
Egészen kb. 2 héttel ezelőttig. Nyaralni mentünk a párommal és a kisfiával Sárvárra. A fürdőről -aki még nem volt- tudni kell,hogy rengeteg csúszda van. Kint és bent egyaránt. Kicsik, nagyok, még nagyobbak. A benti csúszdákkal próbálkoztam először, ott is a kisebbekkel. Zárt és kanyargós csúszdák voltak. Az egyik,amin színes csíkok voltak, semmi gondom nem volt. A másik viszonyt teljesen sötét volt,ezt egyszer próbáltam ki. A nagyobb csúszda szerencsére csíkos volt, bár hosszú és nagyon gyorsan lehetett rajta csúszni,ezt nagyon élveztem. Később rájöttem,hogy itt valószínűleg azért nem volt bajom a 7 méteres magasságban,mert zárt térben voltam, és közvetlen a lépcső alatt volt egy szint,ahol nyugágyak volt, stb.Szóval közel volt a talaj. A mélyben a medencét csak akkor láttam,ha a csúszda mellett kinéztem. Egy idő után már nem volt bajom vele.
A nagy csúszdákon mindig úgy csúsztunk, hogy előbb András vagy én, aztán Levi, hogy a medencébe érve el tudjuk kapni. Levi is nagyon élvezte, ügyesen kivárta, míg zöldre vált a lámpa,hogy csúszhat. A nagy csúszdákra ő csak jöhetett fel,hogy András aláírt egy papírt,hogy mi vállaljuk a felelősséget és kapott egy karszalagot.
A kinti csúszdák....na azok még lentről nézve is félelmetesek voltak. Nekem. A kisebbek 9,5 méter magasból indultak. Az egyik (amin lecsúsztam) egyenes, lépcsős. Csak kimentünk megnézni milyenek, pénztárca, cigi voltak nálunk. Így amikor András és Levi csúsztak, én lent megvártam őket. Fülig ért a szájuk, mikor leértek. Aztán András átvette tőlem a cuccokat,hogy most menjünk mi. Én nagy vígan megindultam. Aztán úgy 3méter magasban elkezdtem kapaszkodni a korlátban és inkább nem néztem lefelé és kifelé,csak előre. Aztán felértünk. Megláttam milyen magasban vagyunk és remegni kezdtem. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. De már nem volt visszaút. Mivel Levi ott volt velem, muszáj volt lecsúsznom. Tudtam,hogy itt a lépcsőn már nem mehetünk vissza, mert hiszti lesz, Így hát lecsúsztam. És szuper volt! Aztán még egyszer lecsúsztam! És a mellette lévő kanyargóson is. Nagyon élveztem....a másik ilyen élményem,-ami azért történt,mert gyerekek álltak előttem és mögöttem a sorban és gondoltam nincs mese, ciki lenne,ha visszafordulnék- a 3,5 méteresbe vízbe történő ugrás volt kb. 2,5méteres trambulinról.. Mert nehogy már a 8-10éves gyerekek leugranak,én meg nem merek! Leugrottam. Aztán még egyszer.
Hihetetlen,hogy mire képes az ember, ha példát akar mutatni. Vagy csak 33 évesen cikinek érzi, hogy nem mer valamit megcsinálni,amit a gyerekek igen. Nézőpont kérdése.
Akinek nincsen tériszonya, el sem tudja képzelni milyen érzés.
Nekem speciel elég, ha felállok egy asztal tetejére (hova? Kérdezheted...minek állsz rá?), na jó akkor egy három lépcsőfokú létra tetejére. Már ezen jobban teszem,ha nem nézek lefelé. Szédülök és úgy érzem,hogy mozog alattam és mindjárt elborul velem együtt. Ugyanez van egy hegytetőn, az óriáskeréken, egy széken állva....azt pedig kifejezetten utáltam mindig, ha még ijesztgetnek is, hogy pl. kicsit meglökik a széket, stb. Pedig nem "csak eljátszom".
Gimnáziumban minden évben külföldre mentünk osztálykirándulásra. Elsőben Görögország volt az úticél, természetesen a Meteórákhoz is felmentünk. Azt hittem nekem ott a vég. Egy hatalmas hegyre menjek át egy másikról egy keskeny és csúszós hídon keresztül, ami alatt a nagy semmi van! Tudom,hogy én voltam az utolsó, mert mintha tojásokon lépkedtem volna, úgy közlekedtem. Szédültem, remegtem, rázott a hideg és melegem volt egyszerre. A hídon átérve még jó pár lépcsőfokot is meg kellett tenni, hogy a meteorához érjünk. Emlékszem itt mondtam,hogy na azt már nem. Ekkor az egyik kedves osztálytársam azt mondta menjek, jön mögöttem és ha esek, akkor ő elkap, vagy éppen puhára esek. Így jutottam be én is a híres-nevezetes helyre. Köszi Ádám! :-)
Ez olyan megráázó élmény volt, hogy a mai napig emlékszem rá, pedig kb. 18éve történt. A másik ilyen eset szintén egy gimis kirándulás alkalmával volt, az pedig az Eiffel toronyban. Rávettem magam,hogy felmegyek, ha már itt vagyok, ezt nem hagyhatom ki. Az első emeletre felmentem. A fotók,amik rólam készültek nem éppen azt mutatják,hogy milyen jól vagyok. Háttal a kilátásnak, a korlátot szorítva, halál sápadtan....valahogy így tudnám legjobban jellemezni. És ez csak az első emelet volt. Aztán rávettek,hogy menjek fel a másodikra. Lifttel, aminek üvegfalai vannak. Az utam a két emelet között eltakart szemmel zajlott le. Mondanom sem kell,nem mentem közel a korláthoz. És elkövettem egy nagy hibát. Egy üvegkalitkában volt az Eiffel torony kicsinyített mása, rajta valami szalag,ami lobogott. Közelebbről nézve a torony dülöngélt. Aztán rájöttem ez mit ábrázol. Azt mutatta mennyire leng ki szélben a torony.
Na innentől esélyük nem volt a többieknek,hogy rávegyenek,hogy menjek fel a harmadikra, ráadásul gyalog. Inkább leültem valahol és megvártam őket. Természetesen minden kilátástól távol. Ezek voltak talán azok,amik örökre megmaradnak. És még egy....ami már nem gyerekként történt. Úgy 21 év körüli lehettem, amikor a kolleganőmmel Pestre mentünk a vidámparkba.
Nagyon tetszett nekünk egy szerkezet, ami egy oszlopon csúszkált fel-le, kb. 10en (nem emlékszem pontosan) ültek benne. Magasra emelkedtek, de mondtam ez nem vészes, majd nem nézek le. Igen ám! Csakhogy mint kiderült, nem láttuk az egész működést, csak a végét. Felültünk rá. A szerkezet szép lassan felemelkedett a magasba, aztán megfordult és mi fejjel lefelé lógtunk. Aztán elkezdtünk szép lassan lefelé ereszkedni, alattunk pedig egy szökőkútból a vízsugár pedig felfelé. Azt hittem ott menten elájulok, vagy még rosszabb....egy örökkévalóságnak tűnt. Remegtem,mint egy kocsonya és majd' megfagytam, amikor végre kiszálltam ebből a rémisztő gépezetből.Ez is jó pár éve volt már. 2001 környékén. Nem is nagyon próbálkoztam hasonló helyzetet generáló dolgokkal.
Egészen kb. 2 héttel ezelőttig. Nyaralni mentünk a párommal és a kisfiával Sárvárra. A fürdőről -aki még nem volt- tudni kell,hogy rengeteg csúszda van. Kint és bent egyaránt. Kicsik, nagyok, még nagyobbak. A benti csúszdákkal próbálkoztam először, ott is a kisebbekkel. Zárt és kanyargós csúszdák voltak. Az egyik,amin színes csíkok voltak, semmi gondom nem volt. A másik viszonyt teljesen sötét volt,ezt egyszer próbáltam ki. A nagyobb csúszda szerencsére csíkos volt, bár hosszú és nagyon gyorsan lehetett rajta csúszni,ezt nagyon élveztem. Később rájöttem,hogy itt valószínűleg azért nem volt bajom a 7 méteres magasságban,mert zárt térben voltam, és közvetlen a lépcső alatt volt egy szint,ahol nyugágyak volt, stb.Szóval közel volt a talaj. A mélyben a medencét csak akkor láttam,ha a csúszda mellett kinéztem. Egy idő után már nem volt bajom vele.
A nagy csúszdákon mindig úgy csúsztunk, hogy előbb András vagy én, aztán Levi, hogy a medencébe érve el tudjuk kapni. Levi is nagyon élvezte, ügyesen kivárta, míg zöldre vált a lámpa,hogy csúszhat. A nagy csúszdákra ő csak jöhetett fel,hogy András aláírt egy papírt,hogy mi vállaljuk a felelősséget és kapott egy karszalagot.
A kinti csúszdák....na azok még lentről nézve is félelmetesek voltak. Nekem. A kisebbek 9,5 méter magasból indultak. Az egyik (amin lecsúsztam) egyenes, lépcsős. Csak kimentünk megnézni milyenek, pénztárca, cigi voltak nálunk. Így amikor András és Levi csúsztak, én lent megvártam őket. Fülig ért a szájuk, mikor leértek. Aztán András átvette tőlem a cuccokat,hogy most menjünk mi. Én nagy vígan megindultam. Aztán úgy 3méter magasban elkezdtem kapaszkodni a korlátban és inkább nem néztem lefelé és kifelé,csak előre. Aztán felértünk. Megláttam milyen magasban vagyunk és remegni kezdtem. Azt hittem a szívem kiugrik a helyéről. De már nem volt visszaút. Mivel Levi ott volt velem, muszáj volt lecsúsznom. Tudtam,hogy itt a lépcsőn már nem mehetünk vissza, mert hiszti lesz, Így hát lecsúsztam. És szuper volt! Aztán még egyszer lecsúsztam! És a mellette lévő kanyargóson is. Nagyon élveztem....a másik ilyen élményem,-ami azért történt,mert gyerekek álltak előttem és mögöttem a sorban és gondoltam nincs mese, ciki lenne,ha visszafordulnék- a 3,5 méteresbe vízbe történő ugrás volt kb. 2,5méteres trambulinról.. Mert nehogy már a 8-10éves gyerekek leugranak,én meg nem merek! Leugrottam. Aztán még egyszer.
Hihetetlen,hogy mire képes az ember, ha példát akar mutatni. Vagy csak 33 évesen cikinek érzi, hogy nem mer valamit megcsinálni,amit a gyerekek igen. Nézőpont kérdése.
 |
| A színes és a narancssárga csúszdákon csúsztam le végül. |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése